Az én utam

Budapesten születtem 1969-ben.

Az életem céljáról 26 éves koromig azt hittem, hogy szépnek, sikeresnek és gazdagnak kell lennem egy hasonló kvalitású férfi oldalán.

Amikor azonban karnyújtásnyira kerültem a beteljesüléstől, hirtelen rám tört az élet értelmetlensége és az üresség kínja. Úgy éreztem, ha az élet ennyi, akkor inkább nem kérek belőle.

Ekkor találkoztam egy harcművészetet oktató Mesterrel, aki megnyugtatott, hogy a kétségbeesésem jogos, az élet ennél valóban sokkal több és mélyebb. Mint magántanítvány nagyon intenzív kiképzést és figyelmet kaptam tőle. Ekkortól kezdtem el úgy igazából ÉLNI.

Apai ágon mindenki hatalmas erővel rendelkezett a családban, de nem volt egyertelmű számukra, hogy „melyik oldalon” álljanak. A nagyapám állatokat és embereket is gyógyított. Valamit belesúgott a fülükbe, amitől meggyógyultak, de ha bedühödött, akkor a falu templomába gyűltek az emberek imádkozni, mert pusztított. Apám mozgássérülteket gyógyított. 3-4 alkalom elég volt, hogy elhagyják a tolószéket, de vitte tovább az apja vonalát, jobb volt nem feldühíteni…

Mivel én lettem az első lány ezen a vonalon, Apám úgy gondolta, hogy én soha nem kaphatom meg ezt az erőt. Elsodort minket az élet egymástól, és ritka találkozásaink alkalmával nem osztott meg velem információkat erről az „átokról”, ahogy ő nevezte, csak annyit, hogy jobb, ha nem tudom meg, mit jelent ez a „sorscsapás”.

A családban ez az energia mindig valami erős lelki megrázkódtatás hatására aktiválódott. Nekem álmomban érkezett. Egész éjjel tartó küzdelemben harcoltam az árnyoldallal. Akkori hiedelemvilágom szerint ez a pusztító erő a Sátán alakját öltötte magára. Miután sikerült őt legyőznöm, felébredtem és tudtam, hogy valami végérvényesen megváltozott bennem és körülöttem. Nagyon erős energia áramlott a tenyeremből és minden sokkal szebbnek, élőbbnek tűnt, mint előtte. Azt gondoltam, hogy ezt az energiát kétségkívül csak attól kaphattam, akit Gondviselésnek, Teremtőnek, Istennek nevezünk, hiszen a „sötét” oldalt kellett legyőznöm érte. Mindent meg akartam tudni arról, ami történt velem, és azt, hogy hogyan használhatnám jóra a kapott energiát, ezt a képességet.

Feladtam a biztos egzisztenciámat, majd teljes figyelmemet napi szinten a keresésnek szenteltem. Innentől kezdve a felismerhetetlenségig átalakult az életem. Mestereket kerestem fel, akikről azt hallottam, hogy mélyen elszánt gyakorlók, akik már több évtizede szentelték az életüket egy-egy befelé vezető útnak, hogy árulják el valójában mi van a látszatvilág mögött. Az Igazságot kerestem.

Különböző kultúrák szentírásait kezdtem el tanulmányozni, erős spirituális technikákat gyakoroltam, amik egyre beljebb vittek önmagamhoz, de a vágy csak fokozódott bennem, hogy meglássam, megtapasztaljam azt a valamit, amiről semmit sem tudtam, de érzem, hogy találkozóra hív. 7 év után elvesztettem a türelmemet, és úgy döntöttem 24 órát gyakorlok egy nap, csak történjen már valami átütő erejű, közvetlen megtapasztalás. Bármit tettem ébrenlétben, a figyelmemet egy mantra segítségével folyamatosan az elérendő célomon tartottam, éjszaka pedig álmomban folytattam a gyakorlást tudatos álomban. Tudatos álmodás: „Az álmodás egy fajtája, melynél az alvó személy tisztában van tudatállapotával, felismeri, hogy épp álmodik, és jártasságától függően az álom bármely elemét befolyásolhatja vagy meghatározhatja.”

Én arra használtam ezt a technikát, hogy különböző létsíkok és tudatállapotok között utazgattam. Kapcsolatot teremtettem különböző entitásokkal, választ keresve a lét nagy kérdéseire. Hamarosan eljutottam arra a pontra, ahol már nem találtam különbséget az ébrenlét és az álom között, hiszen álmomban olyan intenzív testi érzeteket éltem meg amelyek élettelibbek voltak, mint az ébrenlétiek.

Fantasztikus ízek, gyönyörű színek és olyan extázis élmények, hogy minden sejtem remegett a boldogságtól… Ébrenlétben pedig olyan események történtek meg velem, ami a racionális elme szerint nem lehetséges. Lehetőségek tárháza jelent meg, hogy milyen spirituális erőket, képességeket kaphatnék, de valami visszatartott, hogy rábólintsak. Úgy éreztem, a hatalom ára az, hogy el kell adom a lelkemet, erre pedig nagyon rossz példákat láttam apai vonalon. Az asztrálvilág egy hatalmas, szerteágazó, veszélyes labirintus, több emberrel is találkoztam életem során, akik eltévedtek, vagy bekattantak. Manapság már „szagról” felismerem, ha valaki „megragadt” egy másik létsíkon vagy alacsony tudatszintű entitásokkal szövetkezik. Ez nagyon-nagyon gyakori spirituális tanítóknál, gyógyítóknál.

Felkerestem egy sámánkutató pszichiátert, hogy vizsgáljon meg és szóljon, ha megbolondultam. Azt mondta „sámánbetegségem” van, és a valódi gyógyítóképességemet akkor fogom megkapni, ha egyedül képes leszek akaratom szerint bármikor váltogatni az ébrenléti „normális” tudatállapotot és a tudatalattiban, álomban való utazást. Semmi összemosás, átfedés, mert a különbség csak ennyi az elmebeteg és a sámán között. Ezek után álmomban már semmit sem csináltam. Kép nélküli ürességben vártam a Valóság vagy Isten megtapasztalását, közben ki-be lépkedtem álomból ébrenlétbe és vissza, hogy tudatosítsam a különbséget, de az, amire vártam nem történt meg. Nem tudtam merre menjek tovább.

Ekkor „véletlenül” találkoztam egy szúfi Mesterrel, aki alkut ajánlott. Ha befejezem az éjszakai utazásokat, még az ürességen való  meditálásomat is, akkor megtapasztalhatom azt, amit keresek. Ő volt az első ember az életemben, aki számomra olyan ismeretlen eredetű minőséget árasztott magából, amivel még soha nem találkoztam azelőtt. Alázat, szerénység, határtalan szeretet, mélység és csendesség jellemezte. Bíztam benne, így belementem az „üzletbe”. Ekkor rám nézett és az elmém megszűnt működni. Csak a végtelen csend és szeretet maradt.

Otthon leültem a megszokott meditációs pózomba, és akkor végre hosszú évek törekvése után átéltem egy olyan hatalmas szeretet energiát, amit soha azelőtt. Akkor úgy éltem meg ezt a megtapasztalást, hogy Isten végre megmutatta magát. A szobát, ahol gyakoroltam ragyogó fényesség töltötte be és a Szeretet maga, csak sírni tudtam az örömtől órákon keresztül. Ezután az élmény után hónapokig összemosódott az énhatárom másokéval. Akire néztem annak a gondolatát hallottam, érzéseit éreztem. Hihetetlen volt ez a gondolatolvasás, mint a filmekben! Láttam, hogy két „hang” irányítja az embereket. Az egyik egy folyamatosan adásban lévő hangos „agygép”, amit megkérdőjelezhetetlenül valósnak fogadnak el, a másik pedig a „szív” hangja ami csak halkan sugall, így többnyire nem őt hallják meg. Észrevettem, hogy az emberek nagyon – nagyon ritkán szólnak, cselekednek a szívükből, de amikor így tesznek, akkor csodálatosak, valóságosak, és minél többször teszik ezt annál hitelesebb életet élnek. Valójában akkor ÉLNEK.

Egymással találkozni, párkapcsolódni is innen érdemes, mert itt van lehetőség egy valóságos találkozásra, egymás látására. Szív, Lélek, Otthon, Egység, Szeretet…..ahány ember annyi szóhasználat, de az ottlétben nincsenek különbségek, mert ott Egyek vagyunk, megszűnnek a szavak és a fogalomkorlátok.

Ez az én legnagyobb örömöm, látni embereket visszatérni önmagukba a szívükbe, ahol aztán minden egységbe rendeződik, pont úgy, ahogy annak lennie kell a lehető legtermészetesebben. Aztán találkoztam A Mesterrel, aki számomra a megszabadulást, megvilágosodást jelképezi.

7 évet éltem mellette Portugáliaban . Létezése, jelenléte élő bizonyítéka számomra a létforgatagból való kiszabadulás lehetőségének, ami számomra a legnagyobb dolog, ami megtörténhet egy emberrel. Bár felismertem, hogy ez itt az út vége, de engem visszahúzott a „világ”.

Ekkortájt történt, hogy egy kliensem azt mondta nekem a gyógyítás alatt, hogy ő két magas fehér alakot lát az ágy mellett, akik azt üzenik nekem, hogy nem akarnak közbeavatkozni abba, amit csinálok csak jelzik, hogy itt vannak. Először azt éreztem, hogy ezt én nem akarom hallani sem, aztán meg kellett kérnem a hölgyet, hogy cseréljunk helyet, mert nagyon rosszul vagyok, le kell feküdnöm. Egy napig feküdtem, meg sem tudtam mozdulni, utána viszont, mint egy megszállott elkezdtem geometriai formákat rajzolni, festeni, de úgy tettem, mintha mindez nem történne, mert az én hiedelemrendszerembe nem fértek bele a földönkívüliek, márpedig a rajzok alapján gyanítható volt a jelenlétük.

Aztán beteg lettem és úgy tűnt, itt hagyom ezt a létforgatagot. Éreztem, hogy a szeretetről kell valamit megtanulnom, erős tévképzetek voltak a fejemben. Többször avatkoztam be gyógyítás során a szeretteim sorsába, hogy ne kelljen meghalniuk, és cserébe felajánlottam a saját életemet, amit persze soha nem fogadtak el a másik oldalról. Aztán lassan megértettem, hogy senki sorsába nem avatkozhatok bele, nem vehetem magamra azt, és nem áldozhatom fel magamat helyettük, mert nem ez a szeretet, így hát visszaadtam a sorsukat. A felismerés után 3 héttel Édesanyám kórházba került, majd meghalt.

Én pedig itt maradtam, és még mindig élek… Rájöttem, hogy semmit sem tudok a szeretetről, csak annyit, hogy nem egy szentimentális érzés vagy egy érzelem, nem áldozathozatal, és ami a legfontosabb: minden létezés esszenciája, mozgatórugója, és még annál is több. Ekkor már évek óta dolgoztam energetikai gyógyítóként egy speciális „kihúzó” technikával. A klienseim mindig kérdezték, hogy mit húztam ki belőlük, mert valami nagy súly hagyta el a testüket, mindenképpen tudniuk kell, hogy pontosan mi volt az. Mondtam, hogy nem tudom, és nem is fontos, de ezt a választ nem fogadták el. Aztán valaki javasolta, hogy tanuljak meg egy technikát, hogyan kell felvenni a kapcsolatot a felsőbb énemmel, majd hogyan tegyek fel kérdéseket neki. Megtanultam, és nagyon hamar kiderült, hogy nem a felsőbb énem kommunikál velem, hanem felvette velem a kapcsolatot néhány magas intelligenciájú entitás.

Ők azok, akik 3 évvel korábban jelezték, hogy itt vannak, de nem akarnak közbeavatkozni. Most azonban úgy éreztem eljött az idő, hogy elfogadjam a jelenlétüket és megtudjam, pontosan kik ők, és miért vannak itt. Elárasztottam őket kérdésekkel, aztán megkértem Miklós Ervin Olivért, aki a kvantumfizika/jóga jógafilozófia tanulmányozásában, gyakorlásában és gyakorlati alkalmazásában számít komoly szaktekintélynek, hogy segítsen kérdéseket feltenni, hogymegtudjam kikkel kommunikálok. Megerősített a megérzésemben, hogy nem csak amolyan kóbor entitások tréfálkoznak velem.

Eldöntöttem, hogy belemélyedek a kapcsolatfelvételbe, Az lett a végeredmény , hogy ezek az entitasok igen magas intelligenciajú lények akik valaha itt éltek a Földön, az Antarktiszon amikor ott meg virágzó civilizació volt. Ugyan elhagyták a Földet több más entitással együtt akik a bolygó más területein alapítottak civilizaciót, de kapcsolatot szeretnének tartani velünk tanító szándékkal.

Különösen most, mert olyan változasok tortennek es fognak tortenni ami meg soha nem volt a Fold torteneteben, de meg hasonlo sem, es mi foldlakok gyakorlatilag szinte semmit, de semmit nem tudunk errol. Azonnal tudtam, hogy en errol tobbet akarok tudni. Azt mondtak hogy szamomra ketto hely van a vilagon ahol intenziven tanithatnak. Az egyik Antarktiszon van, a masik pedig Chile Patagoniaban. Mivel az Antarktiszra nem juthattam el hosszu tavu elvonulasra, maradt Patagonia.

Nyilvanvalo volt, hogy ha hiteles osszekoto akarok lenni akkor ez az utazas nem egy opcio, hanem kovetelmeny. Ezenkivul ereztem, hogy az eletemnek gyokeresen kell megvaltoznia ha lepest akarok tartani a fejlodessel, de tapasztalatbol tudtam, hogy ha egyedul akarok lenyegi valtozast elerni, akkor nagy esellyel fogom ugyanazt a mintat ismetelgetni mint ami eddig megbetegitett escsak elegedetlenseget szult, csak alruhaba bujtatva. Meg akartam tapasztalni az eletnek azt az oldalat is ami eddig csak a vagyalmaimban szerepelt. Ide tartozott a szerelmi kapcsolatoklegmagasabb szintjenek megtapasztalasa es annak a Szeretetnek a megtapasztalasa ami messze tulmutat a parkapcsolati szerelmeken szereteteken, azt amit ok hivnak szeretetnek. Olyan emberekkel akartam egyutt lenni akik egy minosegibb elet iranyaba tartanak egymast tisztelve, tamogatva, megbecsulve. Tobbet akartam tudni a latszatvilag mogotti mukodesrol, osszefuggesekrol, az igazsagrol. Entitasaim erre a kivansaglistamra is rabolintottak, igy belekezdtem egy 2 eves elvonulasba a vilag vegen, egy uj nyelvvel, egy szamomra teljesen test idegen kornyezetben. Heroikus karakteremmel koszonhetoen feltettem mindent egy lapra. Elhataroztam, hogy azt az utat kovetem amit az entitasok javasolnak. Az elejen minden, de minden amit mondtak az eletem megvaltoztatasaval kapcsolatban ellenkezett avval ahogy en lattam akkoriban a vilagot, egy pontban sem ertettunk egyet. Az elmem ugyan sikitott es ellenkezett , de igent mondtam a vezetesukre. Rengetegszer „vesztunk ossze”, de be kell latnom, hogy mar most, az eletem hatalmasat valtozott. Nem az eddigi eletem lett feljavitva, tokeletesitve, hanem olyan mintha uj eletet kaptam volna egy masik dimenzioban egy uj vilaglatassal, uj szemelyiseggel, uj gondolati mintakkal es a vagyaim beteljesulesevel. Minősegi valtas tortent, valodi paradigmavaltas.

Most visszakuldtek Europaba, hogy kossem oket ossze azokkal az emberekkel akikben visszhangra talal a tortenetem, az uzenetem, azokat akiknek kapaszkodora van szukseguk az eros valtozasok kozepette, ill. akik mar maguktol vegigjartak ezt az utat azokat hozzam ossze az azonos iranyba tartokkal, ha ugy adodna, hogy egyedul ereznek magukat.

Az utam még mindig nem ért véget…

EDINA